Az 1867-es kiegyezést követően szép lassan megindult a polgárosodás hazánkban, pontosabban az Osztrák-Magyar Monarchia magyarországi oldalán is, minek köszönhetően a magyar ember elkezdte alaposabban felfedezni például a Balatont, vagy a Tátra-vidékét, majd rájött arra is, hogy az erdei kirándulás egészségre gyakorolt gyümölcsöző hatásai (Bükk, Pilis) is hamar megmutatkoznak.
Az egyre jelentősebb lélekszámú polgárság az arisztokrácia nyomdokain haladva, persze kicsiben kezdte kialakítani kedvenc belföldi nyaralóvidékeit, melyek egy része már jó ideje viszonylag komoly egészség-turisztikai forgalmat bonyolított.
Tudnivaló ugyanis, hogy nem csupán a Tátra híres fürdőit, de a Balatont is a gyógyulni vágyók hozták be a köztudatba. Az egyre tehetősebb, persze az arisztokráciához mérten még jócskán korlátozott anyagi körülmények között élő polgári középréteg az 1800-as évek végére már szívesen járt a mai Balatonfüredre, Balatonalmádiba, vagy épp Siófokra. A századfordulóra pedig már nemhogy derogált a tóban úszni, de kifejezett sikknek számított a sport. És persze felütötte fejét a fürdőruha divat is, annak rendje és módja szerint.
Idővel már nem okozott szégyent, ha az ember nem tudta elvinni egy hónapra családját valamely népszerű, külföldi nyaralóhelyre, a belföldi turizmus valóságos virágzásnak indult. A nemesség már az 1850-es évektől felfedezte magának a Pesttől nem messze lévő (ma úgy mondanánk, agglomerációban található) falvak közelségének előnyeit és nyaralókat építtetett. Ötven évvel később már kénytelen volt hallgatni és eltűrni a túrázó, környéken kerékpározó, szintén kikapcsolódni vágyó polgárok kavalkádját is.
Persze a legnépszerűbb nyaralóhelyek továbbra is a fürdőzés-gyógyulás tengelyen hirdették a pihenés lehetőségét, szinte az első világháború végéig. 1918-ban, a monarchia felbomlásával aztán kénytelen-kelletlen jelentőségüket vesztették a klasszikus fürdőparadicsomok, s megindult a Trianon utáni Magyarország belterületére szorított, ám annál találékonyabb pihenéskultúra.